Édes élet, néhol kesernyés ízzel.

Életem olyan pontra jutott, ahonnan talán már csak lefelé van tovább. Hacsak valami csoda nem történik. A jó lelkem belevitt a bajba. Szeretteim érdekeiért, a magaméit háttérbe szorítottam. Nem is mindig annak kedvezve, akinek igazán szerettem volna. Ez idővel kényelmetlen, majd idegőrlő lett. A sors is adott még hozzá nehézségeket. Így kevertem magam olyan helyzetbe, amiből nem látom a kiutat. Saját hülyeségem miatt, munkanélküli, magányos, nincstelen jövő kezd kibontakozni előttem. Méghozzá közeli jövő. Pár nap, és bár talán lesz fedél a fejem felett, de már nem lesz mit ennem. Elvesztem a telefon, és az internet adta kapcsolatokat. Elszigetelődve, a padlóra kerülhetek. Ha ez bekövetkezik, és úgy látom, hogy végleg lecsúsznék, inkább feladom a játékot. Ez talán már csak pár hét. Addig még reménykedem, hátha, egy nem várt dolog jó irányba terel. Bár a mesékben már nem hiszek.

A minap nyomasztott ez az. Ilyenkor gyakran sétálni megyek. Akkor is ezt tettem. A Római parton kötöttem ki. Kellemes hely. Szeretem. Még nyugi volt akkor ott. A stégeket szerelmes párok foglalták el. Nem akartam zavarni őket. Egy kőlépcső alján ültem le. Közvetlen a víz parton. Amikor elment egy hajó, vagy motorcsónak, fel kellett emelnem a lában, mert ellepték volna a hullámok. Körülöttem fák, és bokrok voltak. Szinte csak a folyót láttam, és a szemközti fás partot. Ez a természetközeli élmény megnyugtatott. Pár éve a Római part a BKV hajóinak egyik végállomása. Amióta érvényes rá a bérlet, gyakran kihasználom. Akkor is így tettem. Késett a hajó, a másik járat útvonalát is bejárta, ami műszaki okból kimaradt. Ilyen kellemes környezetben nem zavart a várakozás. A fedélzeten pedig örültem, hogy bekanyarodunk az Újpesti öbölbe is. Szép, napos idő volt. A nyitott felső fedélzeten ültem le. Úgy sikerült helyezkednem, hogy ha akartam előre néztem, ha akartam hátrafordulva ültem, és a korláton könyököltem. Így volt a legteljesebb a kilátás. Szép lassan elhajóztunk a fáktól zöldellő partok között. Az Újpesti öböl sajátos miliőjét is szeretem. Téli kikötőnek is hívják. Sok hajó van itt a vízen, és a parton is. Onnan a Marina Part házai előtt úsztunk az Árpád hídig. Tetszenek ezek az házak. Szívesen laknék sz egyik Duna felőli nagy teraszos lakásban. Hosszú idő után , most a Dagály strandnál is kikötött a hajó. Épp nem volt alacsonya a vízállás. Szerintem ki kellene kotorni ott a medret, hogy állandóan használható legyen a kikötő. Tovább utazva az örök kedvenc Margitsziget mellett haladtunk el. Majd jött a belvárosi szakasz, ami tele van látnivalóval. Méltán része a világörökségnek. Margit Híd, Parlament, Vár, Lánchíd, szállodasor, Vigadó, Gellérthegy, Szabadság híd. Ezen a szakaszon volt a legtöbb turista De tovább haladva is van látnivaló. Bálna, Műszaki egyetem. Petőfi híd. Ez volt a végállomásom. Itt már teljesen fel voltam dobódva. A hajózás időtlen nyugalma, eltávolított a mindennapok valóságától, és új perspektívát nyújtott. Eleve olyan vagyok, aki keresi, észreveszi, és értékeli az szép dolgokat. De ez az utazás ráébresztett arra, hogy milyen szerencsés vagyok. A világ egyik legszebb díszlete az életterem. Szabadon bejárhatom, csodálhatom, élvezhetem. Tehát az enyém. Sőt, az egész világ az enyém. És mindenkié. Több mint másfél óra hajózás után úgy hagytam el a fedélzetet, hogy közben határtalan energiát, boldogságot érezem. Mosolyogtam bele a világba, az pedig visszamosolygott rám, ezerféleképpen. Ezt az élmény akár naponta átélhetem. És bárki más is, aki hajóra száll Budapesten. Csak figyelni, látni, értékelni kell a szépet. Vagy csak elmerengeni e csodás díszlet közepén.

Elváltam pár éve. Rossz házasság volt. Még mindig nagyon rossz a viszonyunk a volt feleségemmel. Ő neveli a közös gyerekünket. Nekem azóta lett egy élettársam. Nála lakom. Idő közben ez a kapcsolat kihűlt. De a viszonyunk jó. Most viszont olyan fejlemény van kibontakozóban, ami sorsdöntő lehet. A volt feleségem át akarja adni nekem a gyereknevelést. Ez jó. Erre vágyom már rég. A gond ott van, hogy az élettársam nem lelkesedik az ötletért. A kapcsolatunk jelenleg nagyon gyenge. Én szeretném, az ő gyerekein kívül a sajátomat is nevelni. Ebben vélhetően nem lesz partner. Vagy csak kényszeredetten. Mivel nála lakom, és jelenleg egyedül képtelen lennék fenntartani egy lakást, és a gyerekemet, sarokba szorítva érzem magam. Szóba jöhetne még az is, hogy a volt feleségem fogadna maga mellé, hogy ott vegyem le a gyereknevelés terheit a válláról. Ez biztos a legrosszabb megoldás lenne. Szinte biztos lenne az állandó feszült légkör, és részéről a csatározások. Hamarosan döntenem kell. Lehetőségeim nagyon korlátozottak. E két variáció jöhet szóba. Egyik sem jó. De, hacsak valami nem jön közbe, egyiket választanom kell. Lenne egy harmadik lehetőség is. Az, hogy nem fogadom magamhoz a gyerekemet. De ezt nem tehetem. Miatta, és magam miatt sem. Szüksége van rám. Rossz hatások érik, és rossz felé halad. Még sikerülhet jó irányba formálni a személyiségét. Ez az apai kötelességem, és az egyik életcélom is egyben.

Néha eltűnődöm azon, hogy menyi mindent lehetne csinálni társadalmi munkában. Ha össze lehetne fogni az embereket, és azok akarnák is csinálni, sokkal élhetőbbé tehetnénk ezt a várost. Elég lenne, ha ki ki csak a maga környezetét tenné rendbe a helyi közösséggel karöltve. Mennyi elhanyagolt park, játszótér, utca, és közintézmény van, amiket lelkes csapatmunkával tisztábbá, szebbé, kellemesebbé, szerethetőbbé lehetne tenni. Itt van például az a tér amit az ablakomból látok. Panelházak veszik körbe. Kb ezer lakás. Lakótelepi szinten, ez egy közepes állapotú rész. Nem lepusztult, de olyan semmilyen. A helynek jó adottságai lennének, hogy valami szépet, érdekeset hozzunk ki belőle. Ha most minden lakás heti 100 Ft-ot adna a célhoz tavaszig, akkor több mint fél millió Ft-ot jöhetne össze belőle. Abból vehetnénk virágokat, bokrokat, fákat, park bútorokat, esetleg díszeket. Ha az adomány mellé, csak a lakók két százaléka lejönne aktívan is részt venni a munkában, akkor az a 30-50 ember néhány óra alatt nagy változást tudna véghezvinni. A hely ugyan önkormányzati terület, de szerintem engedélyeznék a szépítést. Hiszen ez nekik is segítség. mert az ő feladatuk lenne, hogy ápolják, fejlesszék a kerület köztereit. Bár, sajnos hallottam már olyat, hogy hasonló kezdeményezés a hivatal elutasítása miatt halt el. Mégpedig úgy, hogy ott az azóta eltelt években sem változott semmi. Jó lenne, ha sok tevékeny helyi csoport lenne szerte az országban. Ha az emberek összefognának, és lehetőséget kapnának, sok kis cél elérésével, idővel egy szebb, kellemesebb, lakhelyként élhetőbb országot teremthetnének. A csapatmunka közösségeket kovácsolhatna össze. Azokból pedig talán egy új civil összefogás jöhetne létre, ami esetleg esélyes lenne megújítani a politikát is. Leginkább úgy, ha a pártok helyébe tudna lépni, és valóban a közösséget szolgálni. De ez már sajnos nagyon utópisztikus elképzelés.

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy filmeket csináljak. Dokumentum, játék, és rövidfilmeket is. Mindig is izgatott a filmezés világa. Nem a sztárok, fesztiválok, hanem a film alkotás folyamata. A gondolattól, a kivitelezésen át, egészen a film forgalmazásáig. Tehát szinte minden lépése a filmkészítésnek. Eddigi életem során, több fázisába belepillanthattam már. tisztában vagyok vele, hogy nem olyan egyszerű feladat, mint ahogyan azt sokan elképzelik. És a siker sem biztos. De nem is a sikerre hajtanék. Sok jó, megfilmesítésért kiáltó ötlet van, amiket jó lenne megcsinálni, és megosztani másokkal. Hiszek benne, hogy a filmek azon túl, hogy szórakoztatnak, hozzá adnak az életünkhöz. Mindenkinek vannak olyan filmes emlékei, amik örökre megmaradnak az emlékezetében. A filmekből "tanulhat" is az ember. Tudatosan, vagy tudattalanul is. A filmeknek nagy hatásuk van az emberekre. Formálják az ízlést, gondolkodást, és még a jellemet is alakíthatják. Ezeket rendszeresen ki is használják a különböző ideológiák, és gazdasági társaságok propagandistái, marketingesei. Úgy vélem fontos lenne, hogy olyan témájú, könnyed, de mégis tartalmas filmek készüljenek, amik rávezetik az embert a boldogság megélésére, és az emberi lét szépségére. Persze kellenek a felkavaró, megható, mély gondolatokat ébresztő alkotások is. És természetesen az ezekre kíváncsi emberek. Azt hiszem ,ma már megvan a feltétele annak, hogy a filmművészetben is bárki megvalósíthassa az elképzeléseit. Az amatőr, félprofil technika is élvezhető végeredményt produkálhat. Kis költségvetéssel is minőségi filmeket lehetne alkotni. Az internet segítségével, pedig a közönséghez való eljuttatás is könnyedén megoldható. A költségvetés nagysága, gyakran nem áll arányban az elkészült film értékével. Nem a befektetett pénzmennyiségtől lesz jó egy film, hanem az alkotók tehetségétől, és munkájától. Olyan korban élünk, amikor egyre kevesebbet olvasnak az emberek, és egyre több videós, televíziós tartalmat néznek. Sokan rossznak tartják ezt. Szerintem sem jó. De ez van. El kell fogadni, és alkalmazkodni kell hozzá. Amire írott formában nem lennének vevők, azt lehet, hogy mozgókép formájában örömmel tekintenék meg. Szeretnék én is néznivalót adni az embereknek.

Fáj a torkom napok óta. Éjjelente felerősödik a fájdalom. Ma hajnalban erős köhögési rohamra ébredtem. Ez eltartott kb fél óráig. Amikor visszamentem az ágyhoz, ott "dagasztott" az egyik macsek. Nem szeretem, ha az ágyban van, de nem zavartam el. Amint lefeküdtem, rögtön oda bújt hozzám. Pont a torkomhoz. Dorombolni kezdett. Kicsit máshogy mint szokott. És nem azért mert simogattam. Mivel nemrég olvastam, hogy a dorombolás rezgésének frekvenciája gyógyító hatású is lehet, engedtem, hogy ott maradjon. Sokáig maradt is. És a dorombolást sem hagyta abba. Nem tudom, hogy az ő hatására történt-e, de csökkent a fájdalom a torkomban, és könnyen el tudtam aludni. Lehet, hogy tényleg gyógyító hatása van a macskadorombolásnak? Ha igen, talán ez a cica tudatában van, és jót akart tenni nekem?

A kártyát az ördög bibliájának is hívják. Pedig nem az. Csak rossz kezekben válhat azzá. Inkább kapcsolatteremtő, közös élményt szerző eszköz. Akár egyedül is el lehet vele ütni az időt, de mint minden, ez is társággal a legjobb. Játszhat kicsi, nagy. A legtöbb kártyajátéknál még a beszélt nyelvek különbözősége sem jelent akadályt. Ha unják magukat a gyerekek, ami a rengeteg játékuk mellett gyakran előfordul, egy unó partira szinte mindig igent mondanak. Ez a kedvenc. Talán mert gyerek fejjel is egyszerű. Én a magyar kártyát is szeretem. A francia annyira nekem nem jön be. Talán mert azzal eddig még csak pókert játszottam, amiben sosem voltam szerencsés. Gyerekekkel szoktam még sokféle képes kártyával is játszani. autós, hajós, állatos, virágos, stb. Ezek által tanulnak is. Általános iskolás koromban kártyajátékból tanultam meg programozni. Ma már viccesnek tűnő basic programnyelvvel. De akkor hasznát vettem. A commodore 64-re érdekes kis programokat alkottam vele. Bulikon pedig jó szórakozás lehet egy pakli felnőtt kártya. Akár 18+ os is .-) Ha meg nem köt le a játék, akkor kártyavár építésbe is lehet fogni. Azt is szeretem. :-)

Van egy hely, ahol a tavaszi szünetben szinte minden nap voltam a lányommal. Nagyon tetszik neki. És nekem is. A Margitszigeten, a szökőkútnál. Szeretek elücsörögni ott, és nézelődni. Mindig érdekes. Nappal, és este is látványos. Nagy a mozgás, sok embert lehet ott látni. Köztük érdekes, fura, szórakoztató figurákat is. A környezet is szép. Szinte mindig más képet mutat, ahogy változik az évszak, a napfény... Ezt a körítést leszámítva is érdekes, és szép látvány a szökőkút. Jó időben a szélén lehet lábat lógatni, a kisebbeknek pacsálni. Esténként pedig igazi romantikus randihelyszín. De akár bulizni is lehet ott, amikor szól a zene. Napközben csak negyed órákra szól. De este van amikor egy órán keresztül lehet élvezni a vízesés hang, és fényjátékát. Tavasszal, amint visszatér a kellemes idő, ha tehetem ismét gyakran kijárok majd oda. Télen valószínűleg hanyagolni fogom. Talán nem is működik majd. A szökőkutak téli álmot szoktak aludni. A telefon vacak képeket csinál. De ízelítőnek jók. Élőben tessék megnézni! :-)

Néhány nap, amelyet egy általam szeretett emberrel töltöttem, helyrebillentette a közérzetemet. Pár napra visszatért a harmóniám, és jól éreztem magam a bőrömben. Kitartottak ezek annak ellenére is, hogy közben sok negatív inger is ért. Tanulságként levonható, hogy általunk szeretett emberekkel legyünk körülvéve, és a nehézségek ellenére is szebb lesz az élet. :-)

A munkahelyemen, a szünetben kimentem az épület elé. Láttam ahogy egy nagyon ápolatlan hajléktalan az egyik kisebb kukában turkál. Talált valami apróságot, amit rögtön megevett. Sajnáltam. És bosszantott a tudat, hogy pár méterrel arrébb, a tömörítőbe, amit tőle egy rács választ el, mennyi minden még ehető, de már eladhatatlan, és a törvények, szabályok miatt elajándékozhatatlan étel kerül. Mindig fáj a szívem, amikor látom a sok kidobott pék süteményt, tésztát, zöldséget, gyümölcsöt és egyéb élelmiszert. Ezek zöme csomagolás sérült, és lejárt szavatossági idejű. Ettől még semmi bajuk nincs, de nekünk ki kell dobnunk. Volt amikor egy egész raklap tartós tejet kellett kiöntögetni, mert valami hiba volt a csomagoláson. Felháborít, hogy ezeket a termékeket meg kell semmisíteni, ahelyett, hogy rászorulóknak lehetne adni őket. Egy hajléktalannak, aki a kukából étkezik, biztos nem lenne veszélyesebb, mint amiket ki szokott guberálni.

A szemét ledobónál láttam, egy szétesett régi könyvet. A Delfin könyvek sorozatból való. Gyerekkoromban sok Delfin, és Sirály könyvem volt. Szerettem őket olvasni. Sokukat többször is kiolvastam. Sajnos egy költözéskor elajándékozásra kerültek. Most, hogy a lányom már iskolás korú, és nemsokára megtanul olvasni, szeretném, ha tévézés helyett könyveket olvasva szórakoztatná magát. Teljesen más élmény. Ha olvasol benne vagy a történetben. Olyannak látod, ahogy senki más sem láthatja, mert a saját fantáziád alkotja a képet hozzá. Azon túl, hogy leköt,gyarapítja a szókincset, fejleszti a képzelő erőt is. Ezek az ifjúsági könyvek, pedig még jók is voltak. Legalábbis azok, amelyeket én ismertem belőlük. Néhány történet, és a hozzá tartozó képzet még itt van a fejemben, több mint húsz év után is. :-)

Nyomorult helyzet az, amikor közelít valaki hozzád, méghozzá elégé akaratosan, de nem vágysz rá. Vagyis rá nem vágysz. Mert éppen azt szeretnéd, hogy valaki tegye ugyanazt amit az a személy. Nem is tudod ki, csak ne ő. Pedig szereted. Talán az okát sem tudod. Csak azt, hogy belőle most nem kérnél. És, hogy bonyolultabb legyen, pont vele élsz. Még nem tudod, hogy ez átmeneti állapot, ami elmúlik, és újra jön a derű, meg a közös vágy. Vagy esetleg ez már az elhúzódó végjáték része. Mindkettő lehetséges. Hol így érzed, hol úgy. Próbálod megbeszélni vele. Részben érti is. De igazából mégsem. Ő újra a jót akarja. De nem hagy időt az újra egymásra hangolódásra. Pedig ezzel árt is a helyzetnek. Talán mert fél, hogy, rájövök arra, hogy máshogy szeretném, vagy nem várom ki az esetleges újjá éledést, és erre nem akarna esélyt adni. Ennek lehet is alapja. De valójában még magam sem tudom. Túl sok dolgot kell elrendeznem magamban, ahhoz, hogy tisztán lássak. És ez nem megy gyorsan.

A volt feleségem, aki az egyetlen gyermekem anyja is egyben, furán látja a dolgokat. Amikor velem van a lányom, akkor nem az számít neki, hogy a gyerek jól érzi-e magát, hanem az, hogy mennyit költöttem rá. Ha szerinte keveset, akkor kíméletlenül szóvá teszi. Az élmény másodlagos, a lényeg, hogy pénzben mennyibe került nekem. Amikor ő beszél, akkor mindenhez hozzáteszi, hogy mennyibe került neki. Az ár van elől, és kihangsúlyozva. A házasságunk végéről is csak az jön le neki, hogy anyagilag tönkretettem. Holott ő maradt a lakásban, amiben szinte mindent ott hagytam nekik. Amikor megismertem semmije sem volt. Most nekem nincs. Miatta. Mégis mindent tőlem várna el. Hogy lehet mindent az ára alapján megítélni? Tényleg az számítana, hogy mi mennyibe kerül? Ha valamit 100 Ft-ért veszek meg, az többet ér, mintha akciósan megkapnám 60 Ft-ért ugyanazt, vagy esetleg ingyen adná valaki ajándékba? Az a dolog ugyan az lenne. Szerintem. Szerinte nem, mert nem annyit fizettem érte. Nem érte ezt a számomra furcsa felfogást, amit a válás óta vett fel. 

2047-ben idegen lények jönnek a Földre. Az akkori hatalmak tudnak róluk, és titkon szövetséget is kötnek velük. Az idegenek segítenek amiben tudnak. De tervük van. Az emberiség kiiktatása, mielőtt menthetetlenül tönkretennék a bolygót. Nem igáznak le, nem is mészárolnak halomra. Az élelmiszer ellátáson, és a gyógyszereken keresztül, amikhez az ő fejlett szintjük miatt sok tanácsot, módszert adnak, lassan irtanak ki minket. De nem mindenkit. Lesznek kiválasztottak, főként gyerekek, és az őket oktató, új szellemiségű felnőttek. A cél egy új, "környezetbarát" emberi civilizáció megteremtése. Az idegeneknek nem kell a bolygónk. Nem maguk miatt teszik, hanem a Földért. Egy kiválasztott gyerek szemszögéből álmodtam meg ezt a történetet, aki véletlenül tudta meg az igazságot. A gyerek előbb társakat keresve csendben lázadni akart. De a saját szemével látta, hogy az emberiség miként, és milyen gyorsan pusztítja a földet, és ezzel rövidesen saját magát is. Az ügy igazában megerősödve tért vissza a csapatba, ahol várták. Nem tekintettek rá ellenségként, még a kétkedés időszakában sem. Talán a világegyetemben vannak más értelmes lények, vagy egy felsőbb hatalom, és ha kell, de csak akkor, beavatkoznak egy egy bolygó életébe. Azt mondják, az emberiség a Föld rákja. Vajon lehet, hogy hamarosan következik bolygónk életmentő kezelése?

Az elmúlt napok vívódásai kifárasztották a lelkem. Most úgy érzem bezárkózott, és magára hagyta a testem. Talán ezért van az, hogy érzelemmentes vagyok. És jelenleg csupa testi dologra vágyom. Legfőképp szexre, és kielégülésre. De ezekre szinte kínzóan nagyon. 

Már jó ideje halmozódtak bennem a rossz dolgok. párszor már túl is csordultak, de sikerült tartanom magam. A minap viszont jött egy pofon, amire számítottam is, csak nem pont úgy ahogy jött. Ezt megrengetett, és kieresztette a magamba zárt rossz dolgokat, amik rögtön belém martak, és gyorsan lerántottak a mélybe. Napokig vergődtem velük. Hol fel akartam adni, hol, úgy éreztem legyőzőm őket. Ez a küzdelem nem oldott meg semmit. Csak kifárasztott. Most olyan üresnek érzem magam. De lenyugodtam. Érzem, hogy sürgősen fel kel töltenem magam, hogy erőre kapjak, és nem ragadjak lent a mélyben. Másokon látom, hogy aki gyorsan feláll, az túljut rajta. Aki sokáig húzza lent, az sokkal nehezebben mászik ki belőle. 

Pár kellemes, felüdítő nap után, amit számomra fontos személlyel tölthettem, ma estére ismét belezuhantam a mindennapokba, amiktől már kezdek besokallni. Túl sok kompromisszumot kell kötnöm. Kényszerűségből túl sokszor kell megerőszakolnom magam, és mást tenni, máshogy élni mint ahogyan szeretnék. Egyre nehezebben viselem. Érzem, hogy ebből valami rossz lesz. Vagy én adom fel, vagy robbanok, és borítok mindent. Már igazából mindegy is mi történik, csak változzon már valami. De nehéz változtatni. A körülmények foglya vagyok. Már nem a saját életem élem. És ebbe lassan, de biztosan halok bele. 

Van egy macskánk, aki szeret hozzánk bújni, az ölünkbe ülni. Ilyenkor általában dorombol, és gyakran dagaszt, nyomkod a mancsaival. Keresi a lehetőséget, hogy mellettünk legyen. Láthatóan szeret minket. Sokan úgy tartják, hogy a macska érdekből mutat ilyesmit a gazdája felé. Én is láttam már olyan macskákat. De ez a cica más. Talán mert illik hozzánk. Egymásra találtunk. Befogadott állat. Vele együtt szeretet is érkezett közénk. Addig is volt, de azóta érezhetően több lett. Szeretjük szeretgetni, amit ő élvez. És ő is szeret a maga módján szeretgetni minket. Életem során azt tapasztaltam, hogy ahol van háziállat, ott nagyobb a szeretet. Az okát nem tudom. Talán eleve ott van állat, ahol szeretik is. Vagy feléjük könnyebben megnyílnak a szeretet az emberekben. Visszagondolva úgy látom, hogy minden állatommal kialakult egy szeretetteljes kapcsolat. A papagájommal. Aki kereste a társaságomat. Ha kiengedte, akkor rám, vagy a közelembe repült, és velem foglalkozott. A hörcsögöm is hasonlóan tett. Később amikor kutyánk lett, és dacos kamasz voltam. Nem akartam szeretni, mert azt akkor cikinek éreztem. De mégis megszerettem. Eleinte csak titokban, aztán már nyíltan. Ez a kamaszkor hülyesége volt. Pár hónapja pedig ezt a macskát kedveltem meg. Pedig sosem rajongtam értük. Mindig is ellenszenves állatok voltak számomra. Erre becsöppen az életembe egy csöves macsek, és pillanatok alatt megszeretteti magát. Azt látom, hogy az állatok felé, a gyerekek is szeretettel fordulnak. Talán mindenkinek kellene, hogy legyen valamilyen szerethető állata. Azoknak mindenképpen, akik magányos, szeretethiányos életet élnek. Az állatokkal szeretet is jön az életünkbe. :-)

Ha szereted a buszokat, és facebook felhasználó is vagy, akkor nézd meg a Busz Mánia oldalát. Érdemes. Mindenféle szép, érdekes, különleges, vagy épp hétköznapi, ronda buszt található ott a világ minden tájáról, a buszgyártás kezdeteitől, napjainkig.

https://www.facebook.com/pages/Busz-M%C3%A1nia/526386714077878?hc_location=stream

Mostanában több régi műszaki cikket szedtem szét, amik már lomként foglalták a helyet. Ismét tapasztaltam, amit már régóta tudok, hogy régebben még több anyag volt a dolgokban. Tovább is bírták. Anno az első színes tévénk, majd 20 évig szolgált. Az első videónk is kihúzta 14 évig. Akkor is gondatlanságból lett használhatatlan. A régi gagyi walkmanem is, sokkal masszívabb, és tartósabb volt, mint a későbbi márkás. Sajnos ez igaz mindenre. Tv, hűtő, mosógép, hifi.... Láttam olyan videót, és dvd-t is amikre már rá is írták, hogy élettartama max 5 év. De amikre nem írják rá, azoknál is tapasztalható, hogy jóval hamarabb tönkremennek mint az elődeik. Nagyon nem jó irány ez. Pazarló, mert bár egy egy termék kevesebb anyagból készül, de a rövidebb élettartamból adódó gyakoribb cserék miatt összességében több anyag kell azonos időtartamra. És a többlet gyártás, több környezeti teherrel is jár. Persze gazdaságilag így jobb. Mivel már szinte mindenből telített a piac, ezért kell, hogy legyen továbbra is vásárlói igény. Ezért van a betervezett gyorsabb avulás, és a direkt lehetetlen, vagy drága javíttatás. Tulajdonképp mindenki jól jár. Az iparnak biztosabb bevételt jelent. A munkásoknak munkahelyet. A fogyasztóknak, mindig új, az aktuális trendekhez igazodó terméket. A kereskedelem, és az adókon keresztül az államok is jól járnak. Csak a Föld sínyli meg. Hosszú távon ez fenntarthatatlan a jelenlegi módon.

Nagyon ritkán iszom alkoholt. De most vágynék rá, hogy egy üveg pálinkával, és és egy vagy több személlyel elmenjek valami nyugis helyre. Szeretném érezni a mértékletes részegség érzését, és a gátlásainkat feloldva, falainkat ledöntve legyünk együt. Rég volt már ilyenben részem. Vágynék rá nagyon. Két dolog hiányzik hozzá. Az üveg pálesz, és a társaság, aki inna velem.

Túl sok a szeretet bennem. Adok a környezetemnek, de mégis sok bennem marad. Szeretem a párom. Szeretem a gyerekeket. Szeretem a barátaimat. Mégis nagyon hiányzik olyan valaki, akinek a maradékot kiadhatnám. Valaki különleges, akit szerethetnék, szeretgethetnék...vágyom rá. Úgy érzem vele lenne teljes az életem. Amíg meg nem lelem, frusztrál a sok ki nem élt szeretet. Szinte fáj, hogy bennem marad. Valakinek pedig biztos jól jönne.

Végiggondolva az emberiség történelmét, arra a következtetésre jutottam, hogy talán az ősközösség volt a legjobb társadalmi forma. Ott még a közös célért, közösen küzdöttek az emberek. Megosztottak mindet. Nem egyénileg halmozták fel a megszerzett javakat. Figyeltek, és segítették egymást. A dolog ott romolhatott el, amikor megjelent a magántulajdon, és az egyének a saját javukkal kezdtek törődni. A közösség háttérbe szorult. Aki ügyesebb, leleményesebb, vagy gátlástalanabb volt, többet tudott felhalmozni. Akár a többiek kárára is. És ha olyasmiket birtokolt, amikre a többieknek szüksége volt, függési viszony jöhetett létre, amiben a többiek fölé kerülhetett, esetleg uralkodhatott. Azt hiszem itt rontottuk el. Nem lett volna szabad hagyni. Mert ennek lett a vége a most is létező kizsákmányoló társadalom. Vajon van innen visszatérés, egy az ősközösséghez hasonló, egyenlő, és közös célért, közösen dolgozó társadalomba? Ilyen technika fejlettségi szinten, ahol ennyi mindenünk lehet, az élethez szükséges alapvető dolgokon kívül, lehetséges lenne az igazságos elosztás? És, ha sikerülne újra olyat megteremtenünk egy ilyesmi társadalmat, meddig maradna meg? Nem rontanánk el újra?

A szabadnak hitt világunkban is megvan a rabszolgaság. Csak nem tudatosul bennünk. De gondoljunk bele. Életünk nagy részét olyasmikkel töltjük, amiket általában csak azért teszünk, mert kénytelenek vagyunk. Ahhoz hogy élni tudjunk, pénzre van szükségünk, mert manapság már szinte mindent csak azért kaphatunk meg. A pénz megszerzéséért adjuk oda az életünk jelentős részét. Az időnket, erőnket, néha az egészségünket, kapcsolatainkat is feláldozva érte. Akik a pénzt adják, ügyesen megtervezett rendszert alkottak. Csak keveseknek sikerül annyit megszerezni belőle, hogy kiszállhasson a napi robotból. A többiek épp annyit kapnak, amennyi arra kell, hogy ne essenek ki a mókuskerékből addig, amíg hasznosak. Sőt, még eladósodással ösztönzik is őket. Mindenhonnan kapjuk az ingert, hogy vegyél, fogyassz,még többet.Ha nincs rá pénzed, vegyél fel hitelt. Folyton jönnek az új dolgok, az új divatok, amik lejárttá, ósdivá teszik a régieket. Amik pedig a célnak még megfelelnének. Bár eleve úgy terveznek mindent, hogy kiszámítható időnként cserélni kelljen. Nehogy valaha is, azt gondolhassuk, hogy kész, már mindent megszereztünk ami kell. Nehogy idő előtt kiszálljunk a rendszerből. Úgy manipulálnak velünk, hogy, szabad akaratunkból maradjunk örök rabszolgák. Mert legtöbbször nincs is más választásunk. A pénz rabszolgái vagyunk.

Gyakran tapasztalom, hogy a szeretet energiát ad. Olyankor is, amikor én is, és a másik fél is rossz passzban, lemerült állapotban van. És mégis, feltöltjük egymást. Nem elvesszük a másik energiáját, mert mindketten érezzük, hogy feltöltődünk. Minél erősebb a szeretet, annál jobban. Valahogy gerjesztőik. Fura mód a személyes kontaktus sem feltétlenül kell hozzá. De vajon hogyan működik, és honnan adja az energiát? Lehet, hogy a szeretet nem csak egy érzés, hanem valami energia, vagy erőforrás amihez néha tudat alatt csatlakozunk? Vagy valami égi hálózat, miben akkor vagyunk on line, amikor épp szeretettel gondolunk, vagy érzünk?