Édes élet, néhol kesernyés ízzel.

Sok kórházban jártam már. Megfigyeltem, hogy némelyik régi építésű az elkészültekor szép és impozáns épület lehetett, de a rendeltetésének talán az akkori körülmények között sem felelt meg. Látszik is rajtuk az évtizedek, vagy akár több mint egy évszázad alatti átalakítások sokasága. Ezek többségét nem is technikai fejlődés, és a funkcióváltozások miatt eszközölhették, hanem a praktikum miatt, amivel a tervezésük idejében nem törődtek. Mert bár, ha kivételesen jó állapotban vannak, szépek, de betegként, és dolgozóként is felesleges, fárasztó, és néha segítség nélkül leküzdhetetlen akadályokat jelentő építészeti megoldásokat alkalmazó paloták ezek. Amik sokszor nem jól hasznosíthatóak, és rezsi szempontjából is nagyon rossznak mondhatók. Leginkább talán szállodának lennének alkalmasak.

Egy tragédia okán merültek fel bennem kérdések. Valaki meghozza magában a döntést, hogy nem kíván tovább élni e világban, és ezért öngyilkosságot kísérel meg, Lehet, hogy később, ha rá módja megbánja, de lehet, hogy számára már valóban nincs értelme tovább élni. Törvény, és az orvosi eskü szerint is életben kell tartani, akár az akarata ellenére is. Akkor is, hogy ha ez a továbbiakban sok szenvedést, és nem teljes életet jelent számára. Meddig van jogunk beavatkozni az egyén önrendelkezésébe? Bár az élet a legnagyobb érték, de ha az akié, már nem szeretne tovább élni, kötelezhetjük-e rá. Akit az életének eldobás miatt önveszélyesnek nyilvánítanak, azt erőszakkal, gyógyszerekkel, és esetleg fizikai eszközökkel is próbálnak megakadályozni, az életből való kilépésében. Ha engednénk őket elmenni, akkor jót tennénk? Sokan pillanatnyi elkeseredés, gyógyszerek, vagy betegség hatására kerülnek olyan állapotba, hogy öngyilkosok legyenek. Ha túlélnék, lehet, hogy később más sok szép év várhatna rájuk. Ha mérlegelhetnénk, hogy kinek lehet, és kinek nem, akkor ki döntene? Lehet más életéről dönteni, akár az elvételéről, akár a meghosszabbításáról? A kérdések hasonlóak ahhoz, amik az eutanáziával kapcsolatban merültek fel bennem. A helyzet is hasonló. De mégis más. 

Szeretek társasjátékozni. Nem csak szórakozás, és kellemes időtöltés lehet, hanem a közös játék által, az addig akár egymás számára ismeretlen emberek között is könyen megindulhat a kapcsolatépítés. Játék közben sok mindet megtudhatunk a másikról. És a játékidő közös eltöltése után, már nem érezzük idegennek a másikat. Néha, mint most is, ha jó idő lenne, szívesen kiülnék valamelyik parkba, egy társassal, hogy játékra invitáljak szimpatikusnak tűnő idegeneket. Még sosem tettem meg. Talán tavasszal.......

Kamaszkorú ismerőseim által, gyakran láthatom, hogy amikor a barátaikkal együtt vannak, mindegyik a telefonjával babrál. Ülnek, hevernek egymás mellett, és facebookoznak, videóznak, játszanak. Ritkán szólnak egymáshoz. Legalábbis hangosan. Telefonon keresztül azért kommunikálnak. Én is szeretem, ha a közelembe van a telefonom, és matatom is. De ha társaságban vagyok, akkor a többiekkel foglalkozom. Méghozzá közvetlenül, élőben, nem kütyükön keresztül. Jó dolog a közösségi oldal, és a modern kommunikációs lehetőségek. Elvileg könnyebbé, és intenzívebbé tehetik a kapcsolattartást. De mint a példa is mutatja, sokszor, éppen ezek degradálják az igazi kapcsolatokat.

Évek óta ismerek valakit, aki nagyon közel került a szívemhez. Egy barátom, aki teljesen belém lát, és én is belé. Érdekel mi van vele. Ha kell, és tudok segítek neki. Rendszeresen keresem. De időről, időre rá kell jönnöm, hogy bár mást állít, de ez egyoldalú. Magától alig keres. Szinte csak, ha szeretne valamit. Már többször megfogadtam, hogy nem foglalkozom vele, és nem fog érdekelni. De mégsem tudom elfelejteni. Késztetésem van rá, hogy keressem. Hogy tudjam mi van vele. Hogy kapcsolatban legyek vele. És próbáljam az életét terelgetni, mert nagyon kisiklott. Vajon okkal nem tudok szabadulni tőle? Vagy csak annyira belém fészkelte magát, hogy nem tudtam még kiűzni? Akárhogy is van, tudom, hogy nem érdemes rá pazarolni az energiám, és figyelmemet, de mégis ezt teszem. Lehet, hogy tudatosan kéne leírnom magamban, hogy le tudjam zárni ezt az egyoldalú kapcsolatot?

Az évek múlásával azt vettem észre, hogy egyre kevésbé érdekelnek az anyagi javak. A pénz szükséges a megélhetéshez, de már rég nem vágyom új, jobb, szebb, nagyobb, stb dolgokra. Megelégszem azzal amim van. Nem hajtok többért. Nem is hiányoznak a régebben felhalmozott javaim. Úgy érzem, nélkülük boldogabb is vagyok. Persze vannak még fontos dolgaim, de azokra valóban szükségem is van a mindennapokban. Fura módon minél kevesebb dolog van a birtokomban, annál felszabadultabb, és boldogabb vagyok. Talán, mert nem terhel a megszerzésük, és birtoklásuk, és helyettük az életben fontosabb dolgokkal foglalkozhatok. Ha úgy adódna, hogy dúskálnék a javakban, és sok mindenem lenne, akkor azt hiszem nem tartanám meg, hanem elosztogatnám olyanoknak akiknek szükségük van rájuk.

Az egyik legrosszabb érzés, amikor tehetetlenül szemlélem egy bajban lévő szerettemet. Nem tudok segíteni neki, bármennyire is szeretnék. Olyankor engem is marcangol a fájdalom. A saját káromra is megtenném amit lehetne. De nem lehet. Ilyenkor mintha az érzelmek is felerősödnének. Talán mert ezzel tudok erőt adni, vagy jelet az égieknek, hogy segítség kellene. Ilyenkor megtudom, kik is azok akik igazán számítanak nekem. Azokért érzek hevesebben. Azok baja fájdalmas számomra is.

Néha olyan érzésem van, hogy az életünkkel odafentről játszadoznak. Kapunk jót, rosszat. Mikor milyen kedve van annak aki irányítja a játékot. De a drámát szeretheti a legjobban, mert abból jut a legtöbb. Talán a jót is csak azért adja, hogy aztán még kínzóbb legyen a rossz. Forgatókönyvírók sem tudnának az egyének drámáinál jobbakat kitalálni. Mi pedig talán pont annyit kapunk, amennyit még el bírunk viselni, hogy továbbra is játékban maradhassunk. Ha mégsem, akkor kiesünk, és vannak helyettünk sokan mások akikkel folytatódhat a játék. Talán minket is visszadobnak a pályára, de lehet, hogy csak egy lehetőségünk volt.

A szex egy kellemes időtöltés, ami élvezetet okoz. Sokaknál függetleníthető a szerelemtől. Egy ember lehet szerelmes valakibe, és más téren kitartó, hűséges a párjához, attól még, hogy mással is élvezi a testi gyönyöröket. A szex játék. Mással játszani pedig nem hűtlenség. Úgy látom, az emberek többsége enged a csábításnak. Néha nyíltan, de általában titkon, a párján kívül mással is él szexuális életet. Ez belénk van kódolva. A baj nem is ezzel lenne. Hanem akkor van gond, ha a szex mellet kialakul más is, és ezt nem tudják kezelni. Mert lehet ott is érzelem, sőt, de tudni kell mit, és meddig szabad. Ha nem, akkor a régi párkapcsolat romlásához is vezethet. Bár, gyakran pont egy szerető menti meg a kapcsolatot. És van, hogy jobb az új kapcsolat, és nem kár a régiért. Ennek félelme lehet az oka annak, hogy a szex hűtlenségnek számít. Szerintem egy stabil kapcsolat, ha igaz alapokon nyugszik, elviseli ezt a hűtlenséget. Mert ott tényleg csak játék, és élvezet jelent szexelni mással, nem pedig menekülés. Egy jó szerető nem elvesz a párkapcsolatból, hanem belead. Ismerek olyan baráti társaságokat, ahol ez nem tabu. Közös szexpartikat rendeznek, akár külön külön is, és sok éve jól megvannak. Párkapcsolatilag is boldogak. A baj nem a szexel van. A baj az emberekkel, és a kapcsolataikkal. van. Sokan élnek kihűlt, felszínes, szükség kapcsolatokban, amik nem rendelkeznek elég kötelékkel ahhoz, hogy bizton egyben maradjanak. És sokan kisajátítanák a párjukat, hogy csak velük élvezhessen minden örömet. Pedig, ha szeretünk valakit, akkor épp azt szeretnénk, ha örömben, és boldogságban élne. És fel kellene tudni dolgozni, hogy néha mással is átélhet ilyen dolgokat. Attól még hozzánk tér haza. Mindaddig, amíg érezzük, hogy szeret, és velünk van, számíthatunk rá, nem lenne okunk féltékenységgel megmérgezni a kapcsolatot. Tudom, hogy sokan nem lennének alkalmasak erre. De sokan igen. És nekik lehetne élvezetesebb, és ezáltal boldogabb életük. Azt hiszem, két amúgy stabil kapcsolatban élő fél lépjen szeretői kapcsolatra. Ők jó eséllyel tudják kezelni a szituációt, és valóban csak szebbé tennék az életüket.

Látom, és tapasztalom is, hogy az ember maga dönti el, hogy boldogan él, vagy boldogtalanul. Ismerek nálam minden téren jobb helyzetben lévőket, akiknek minden okuk meglenne boldognak lenni, de mégsem azok. Sőt némelyik kifejezetten boldogtalan. És olyanokat is ismerek, akiket mindenki szánna nehéz sorsuk miatt, és mégis az általam ismert legboldogabb emberek közé tartoznak. Voltam én is szárnyalóan boldog, és megfáradt boldogtalan lélek is. Már tudom, hogy a boldogság bennünk dől el. Aki meglátja, és megéli az élet kisebb, nagyobb csodáit, és közben nem enged utat a keserűségnek, az boldog lehet. Én is így vagyok boldog. Próbálom átállítani néhány búsba forduló ismerősömet, de nem sok sikerrel. Ők nem látják a szépet, és nem is értik miről beszélek. Pedig egykor ők is olyanok voltak mint én. De nem adom fel, amíg az ő fejükben is újra megérik a boldogság.

Minap betértem egy Profi üzletbe. Az automata ajtón belépve megdöbbenve tapasztaltam, milyen lepukkant üzletben is járok. Nagyon szellősen voltak a polcok. Azokon is kevés féle termék volt. Az árak nem mindig jó helyen voltak feltüntetve. Sőt, volt ami nem is volt kiírva. Ha rosszindulatú lennék, azt feltételezhetném, hogy szándékosan, hátha véletlen a drágább terméket veszik meg. A mirelit hűtőkbe megskalpolt kartondobozokban, össze vissza voltak az áruk. Az árak pedig hasonlósak, vagy magasabbak voltak, mint a környék jóval magasabb színvonalú üzleteiben. A pénztárgépek selejtezésre érett, kopott, billentyűzethiányos, koszos szerkezetek voltak. Ilyen üzletbelsőt már sok éve nem láttam. Bizton állapítottam meg, hogy az a Profi, semmilyen téren sem profi.

Tegnap láttam egy szalagokkal, és lufikkal feldíszített villamost. Az ifjú pár, és a násznép utazott rajta. Nem tudom, honnan, hová tartottak, de villamossal eléggé kötött pályán mozoghattak. Bizonyára közük volt a villamoshoz. Talán azon ismerkedtek meg, vagy mindkettőjük munkájához kapcsolódik. Ha nem így lenne, akkor biztos, egy érdekesebb típust béreltek volna, nem olyat, ami amúgy is azon a vonalon jár. Tetszett, hogy nem szokványos dolgot találtak ki. Nekem is lennének esküvőre való ötleteim. Sok esküvőre való. De nem szeretnék már sok esküvőt. Csak vendégként. 

Egy netes hirdetés címe felkeltette a figyelmemet. Nem szoktam reklámokra kattintani, de hatott rám a hívó szó. Volt kép is, ami szintén fokozta az érdeklődésemet. Megnéztem az oldalt, és tetszett amit láttam. Egy szexfotel volt. Ötletes. És jól is szemléltették. Rögtön beindult a fantáziám, és úgy éreztem, hogy ilyen kell nekem is. Bár nem tudom hová tenném. A legjobb helye, egy külön kis garzonban lenne, amit direkt erotikus céllal rendeznék be. Egy kis kéjlak lenne. :-) Ott nyugodtan ki lehetne élvezni az összes pózt, amit bemutattak, és amiket mi magunk találnánk ki.

Ha érdekel, itt megnézheted a szexfotel weboldalát: Persze, csak ha elmúltál 18! :-) http://www.szexfotel.hu/index.php?old=foto&gal=pozok

Egy nagy áruházban dolgozom. Sokféle termék kapható ott. Van néhány olyan vásárló, aki rendszeresen kiméret magának ezt-azt, aztán eldugja valahol máshol az áruházban. Én, és a kollégáim is minden nap találunk meglepetéseket. amiken már nem is lepődünk meg. A szűkebb környezetemben, a mélyhűtőkben is bőven akad, oda nem illő árú. Tejszínhab, zokni, ragasztó, gyümölcs, felvágott, lekvár, pudingpor, sütemény, pékárú, tejtermék, tojás,és sorolhatnám tovább az ott kapható termékeket. Néhányan olyan jól elrejtik más termékek mögé, vagy alá, hogy napokig nem lelünk rá. Nagy része úgy kerülhet oda, hogy vásárlás közben meggondolja magát a vevő, és próbál megszabadulni tőle. De van olyan, aki direkt csinálja. Már felismerik a kollégák, de kénytelenek kiszolgálni. Pedig tudják, hogy amik kiméret magának, annak egy részét hamarosan megtaláljuk valahol. Nem értem miért teszi ezt valaki rendszeresen. Talán örömet okoz neki, hogy bosszúságot, kárt okoz a tettével? És van olyan vásárló is, aki pedig kiszakítja, eltépi, összenyomkodja az árukat. Neki biztos örömet okoz. A boltnak viszont kárt. Nem is keveset. Ha megkapnám fizetésként az így pocsékba ment termékek árát, akkor jól jól keresőnek számítanék.

A nagy filmekhez, nagy sztárokat alkalmaznak, hogy bevonzza a nézőket. Vannak színészek, akiket kedvelek, és vannak akiket nem. De nem szeretem a sztárolást. Engem gyakran zavar, ha ismert színészek játszanak a filmben. Nálam, sokszor előhozzak emlékeket, képeket közben más filmjeikből. És bár nem vagyok bulvár fogyasztó, de akaratlanul is eljutnak a fülembe innen-onnan információk, amik szintén előjönnek, amikor az adott sztárt látom. Szeretem az ismeretlen, vagy kevésbé ismert színészekkel készült, de igényes filmeket. Persze azért a nagy hollywoodi alkotásoktól sem zárkózom el. De szerintem nem a sztárok tesznek jóvá egy filmet. Legalábbis nem azért mert sztárok. Az inkább csak zavaró tényező nálam.

Van egy autónk. Már öregecske járgánynak számít. Akadna rajta bőven javítani való. Ezek nagy része halasztódik. Csak a legszükségesebbekre költünk. Így is egy egy nagyobb tétel, többe kerül, mint amennyit a kocsi ér. Hamarosan lejár a vizsgája. Ezért fel kell javítani. Sajnos az utóbbi hónapban, két be nem tervezett nagyobb kiadást is okozott az autó. Én lemondanék róla. És az autózásról is. Ezzel sokat javíthatnánk a költségvetésünkön. De az a járgány családtag. És vannak logikus érvek is amellett, hogy miért van rá szükség. Néha kell munkához. És, több embernek, olcsóbb kocsival utazni mint tömegközlekedéssel. És mennyivel egyszerűbb, kényelmesebb. Így továbbra is nyeli a pénzt. Pedig lenne mire költeni.

Az ember fejében cikáznak a gondolatok. Van amelyik gyorsan el is tűnik, és vannak olyanok, amiktől nem tudunk megszabadulni. Vajon hogyan keletkeznek ezek a gondolatok? Van sok, ami az élményeinkre, tapasztalatainkra, ösztöneinkre vezethető vissza. De vannak, amik mások. Amik motoszkálnak a fejünkben. Amik sok esetben hatnak ránk, és befolyásolnak. Mi alkotjuk ezeket? Vagy valahonnan kapjuk, hogy ezekkel irányítsanak minket? Tulajdonképpen az agyunkban a működésünkhöz szükséges szoftver fut. Talán ez hozza létre ezeket a gondolatokat valamilyen célból. Vagy az agyunk is kapja valami külső forrásból? Ha igen, akkor miért így kap utasítást? Nem lehet túl hatékony. Direktebb módon sokkal hatásosabban lehetne irányítani az emberi biorobotok működését? Vagy ezek csak iránymutatások, amikre vagy halhatunk, vagy nem? Ha valami olyasmi pattan ki a fejünkből, amit addig nem tudtunk, pl rájövünk valami teljesen új dologra, akkor az honnan jön? Az álmainkban megalkotott, valósághű, de gyakran valójában nem létező helyek, dolgok, személyek képeit hogy alkotja meg az agyunk? Sok kérdés felmerülhet még a témával kapcsolatban. Vajon van olyan ember, aki tudhatja ezekre a választ?

Régen, idősebb emberektől hallottam, hogy minden nőből sárkány lesz. És tényleg, mintha így lenne. Tapasztaltam már többször, és láttam is másoknál. De miért van ez így? Úgy vélem, hogy amikor már biztosnak érzik magukat a nők a kapcsolatban, megpróbálják teljesen kisajátítani a férfit. Ennek velejárójaként válnak sárkánnyá. És pont emiatt fogják elveszteni őket, vagy legalábbis tönkretenni az addig jó kapcsolatot is. Sajnos a páromon is kezdem észrevenni az elsárkányosodás tüneteit. Nem szeretném ha kifejlett szörnyeteg válna belőle. Lehet tenni ellene? Vagy ez egy előre kódolt folyamat, amit késleltetni lehet, de megállítani nem?

Az előző bejegyzésemben említett bulin figyelgettem az embereket. Mivel szinte mindenki ittas volt, oldódtak a gátlások. Feltűnő volt, hogy nem csak az egyedül állók szemeztek, flörtöltek, hanem a párban lévők is intenzíven kacsingattak kifelé. Talán a belénk kódolt ösztönök miatt, amiket józanul elnyomunk. Mivel ilyen nagy arányban csinálták, ezért azt hiszem általános dolog ez, és így akár normálisnak is nevezhetnénk. De hol a határ? Meddig szabad elmenni? Az ittasság mentség?

Egy strandi bulin voltam hétvégén. Volt élőzene. Magyar számokat játszott egy zenekar. Sokan voltak. Szinte mindenki piált. Kivétel talán én voltam, és a társaságomban lévő pár ember. Józanságunk ellenére jól éreztük magunkat. Talán nem voltunk annyira lazák, és önfeledtek mint az ittasok. De igazán jól elvoltunk. Elelinte még én is ittam volna. De láttam, hogy részegednek le az emberek, és már nem a pia vette át a hatalmat. bizonyára sok fejfájós, másnapos ember szenvedte végig a reggelt, és talán az egész napot. Vajon megéri? Régen én is gyakran ittam amikor buliztam. Néha túlzásba is vittem. Olyankor mindig megfogadtam, hogy soha többet. Aztán mégis. De idővel már ésszel csináltam, és tudtam mennyi az ami még jó, és amitől még nem leszek másnapos. Azóta már nem is iszom. Csak nagyon ritkán. Tiszta fejjel jobban érzem magam. És nem bánom meg utólag, hogy menni pénzt is ittam el. :-)

Ugyanazt a dolgot, sokféleképp lehet értelmezni, és ábrázolni. Van amelyik reális, van amelyik szép, van amelyik érdekes, és van amelyikhez még nem vagyok elég érett, vagy elég lökött. 

Kb 5-6 évesen kaptam az első tévémet. Valamikor 1982-83-ban. Pontosan már nem emlékszem. Hetekig kórházban voltam. Apám hozta nekem, hogy legyen mit néznem. Olvasni még nem tudtam, hisz csak ovis voltam. Valahogy felszerelték az ágyam végéhez. Azért is lett ilyen kis tévém. Egy Videoton MiniVidi. Arra nem emlékszem, hogy mit néztem rajta. Akkoriban nem volt nagy választék. MTV1, MTV2, és esetleg Cseh 1, Cseh 2. Hétfőnkén nem is volt adás. A kórházból hazatérve nem is használtam ezt a készüléket. A nappaliban tévéztem a családdal. Azt hiszem 5.-ikes koromban került újra hozzám. Az íróasztalomon kapott helyet. Telematricáztam, és firkáltam is rá. Évekig használtam. Amikor lett kábeltévénk valamikor a kilencvenes évek elején, akkor régi szalagantennával átbarkácsoltam magamhoz is. Akkor még alig volt magyar nyelvű adás. Gyakran néztem német csatornákat. Bár nem értettem, de azokon jó filmek mentek. Néha átvittem, és rákötöttem a videót is. Nem volt külön AV csatorna rajta. Be kellett hangolni a videó jelét. Egész addig használtam, amíg pár évvel később hozzám került a régi színes tévénk, amit lecseréltünk egy modernebbre. Később átmenetileg a testvéreméknél is szolgált. 20 évesen még működőképes volt, amikor kiselejteztem. Sajnáltam, de már csak a helyet foglalta. Valaki még hasznát vette. 

A képen láthatóak közül nekem a narancssárga színűm volt.  A tetején volt egy kinyitható fogantyú, amivel hordozni lehetett. Felül a peremén, egy szinte végigérő dulciora matrica volt. Egy talán spanyol cukorka gyártó. Az egyik BNV-n gyűjtöttem be. 

Vannak dolgok, amik nem férnek bele az életembe. Vagy idő hiányában, vagy mert nem összeegyeztethetők a jelenlegi életemmel. Néha jó lenne, ha lenne több életem. Megtehetném, megélhetném mindazt, mikre jelenleg csak gondolhatok, vágyhatok. 

Egy filmet néztem, ami elgondolkodtatott. Voltak benne gonosz, rossz emberek, és "jók", akik a gonoszakat irtották. Nem volt sok különbség köztük, azt leszámítva, hogy melyik csapathoz tartoztak. A jóknak szabad gonoszakat ölniük? Ha ölnek, akkor ők is olyanok lesznek, mint akiket ölnek, hisz más emberek életét oltják ki. Ha parancsra teszik, az felmenti őket? Vagy van olyan élet, amiért nem kár? Ha igen, ki döntheti el, hogy kiké az? Jó cél érdekében el lehet venni mások életét? Akár olyanokét is, aki nem voltak "rosszak", csak épp rosszkor, rossz helyen voltak, amivel járulékos veszteség lettek? A történelem során mindig is büntették a gyilkosokat. De azokat, akik az épp aktuális célért, eszméért gyilkoltak, akár még jutalmazták is. Persze, gyakran előfordult, hogy változtak a dolgok, és felcserélődtek a bűnösök, és a hősök.

Két éve még óckódtam az érintőképernyős telefonoktól. De mivel az elődje hirtelen kilehelte a lelkét, gyorsan be kellett szereznem egy új készüléket. Nem akartam sokat költeni rá. Akkor már rendszeresen neteztem telefonon. Nem igazán találtam árban, tudásban, és küllemben is megfelelőt. Bár számomra ismeretlen kínai márka volt, szolgáltató logójával álcázva, de mégis felkeltette a figyelmemet. Tetszett, hogy az addigi telefonjaimhoz képest nagy a képernyője, de mégsem olyan hatalmas darab mint amikkel korábban találkoztam. Árban épp jó volt. Tudásban is megfelelt. És volt benne wifi. Korai android futott rajta, ami tetszett. De a kis toutcpad miatt döntöttem mellette. Ezt hiányolom a mostani kínálatból. Nem bántam meg, hogy ezt a készüléket választottam. Két évig szolgált engem rendületlenül. Kihasználtam rendesen. Rengeteget neteztem vele. Néztem rajta filmet. Sokat sms-eztem. Telefonálásra is használtam egy ideig. De ideje nagy részét, második, netezős telefonként élte nálam. A kamerája nem volt túl jó, de néha fényképezőként is funkcionált, ha épp nem volt kéznél rendes gép. És gyakran játszottam vele. A lányom is szerette. Ő mesét, és gyerekdalokat nézett rajta. Néha játszott is, direkt neki letöltött játékokkal.Ő szeretett fényképezni vele. Nem kíméltem soha. Valamiért nem féltettem. Estet, repült, koppant, ázott, néha rá is ültem. De mindent kibírt. Most mégis megadta magát. Váratlanul elromlott. Próbáltam megmenteni, de nem sikerült. Az érintőképernyője purcant ki. Meg lehetne csináltatni, de már nem érné meg. Túl sokba kerülne. Az elmúlt két évben elavulttá vált. Kb egy év múlva terveztem lecserélni. Váratlan elvesztése érzékenyen érintett. Hiányzik. Nem is csak maga a készülék, hanem azok a dolgok, amiket vele csináltam. Jelenleg nincs utódja nálam. Szomorúan búcsúzom, az egyik kedvenc telefonomtól. Köszönöm Vodafone 845.