Az előző, galambos bejegyzésem írása közben azon tűnődtem, hogy milyen véget kívánnék magamnak. Természetesen az ember nem akarja a véget, de mindannyian tudjuk, hogy az elkerülhetetlen, és jönni fog. Szeretném tudni, hogy mikor? Azt hiszem, hogy nem. Nyomasztana a közelgő időpont. Hirtelen történjen, vagy legyen idő felkészülni rá? Nos, ebben nem tudtam választani. Ha hirtelen jön, talán kevésbé fáj, és könnyebb, de maradhatnak lezáratlan dolgaim. Ha van idő felkészülni, akkor vélhetőleg lezárni is. Legalábbis megpróbálni. De az idő, az megtelhet fájdalommal, félelemmel. Bár, lehet, hogy bizonyos kor felett már máshogy várja a halált az ember. Több olyan idős embert ismertem, akik kimondták, hogy ők bizony már várják a halált. Nem volt már dolguk. Nem féltek a haláltól. A haláltól én sem félek. Bár, megnyugtatóbb lenne, ha tudhatnánk, hogy mi vár ránk a halál pillanata után. Talán az lenne a legjobb, ha érezném, hogy itt az idő. Lenne időm, erőm, és lehetőségem lezárni amiket kell. Aztán bevonulnék egy nagy erdőbe, le egy völgy mélyére, ahol sosem jár senki. Leülnék, egy fa tövéhez támaszkodva, és hagynám megtörténni, az elkerülhetetlent. Nem kell temetés, nem kell sír, nem kell gyászoló tömeg. Én is a természet örök körforgásának része lennék, ahogy eleve kellene lennünk. Ez magányos halálnak tűnik. De nem az. Akik fontosak, azok ott lennének vele,m a fejemben, a lelkemben. Ahogy azok is itt vannak, akik előttem jártak ezen az úton, és már átléptek a határon, de életükben fontosak voltak számomra. Olykor még olyanok, is akik nem voltak fontosak. Talán én is eszébe jutok majd valakiknek. Ha nem , akkor pedig hiába lenne bármekkora síremlékem. De remélem, ez az idő még sokára jön el, és még sok anyag gyűlik az életem filmjéhez.