Gyakran hallom, hogy értetlenkedve beszélnek a számítógépes, és konzolos játékfüggő gyerekekről. Én is így voltam vele. Nem értettem. miért jobb a képernyőt bámulni, mint rendes, valós játékokkal játszani, és kint lenni a szabadban. Aztán elgondolkodtam, hogy talán én is ezt csináltam volna, ha gyerekkoromban lehetőségem lett volna rá. Kisgyerekként, ritkaság volt ez a fajta játék. Ritkán volt alkalmam Commodore 64-esen játszani. Órákig el voltam vele. Nekünk nem volt. Talán azért érdekelt, és kötött le olyan sokáig. Néhány év szünet után, fiatal felnőttként játszottam ilyesmivel újra. Az már ps volt. Az első generáció. Az elől is nehéz volt elrángatni. Elragadott a versenyszellem. Szinte mindig autóversenyt játszottam. Nehéz volt abbahagyni. Aztán ismét eltelt pár év. Lett egy saját konzolom. Egy ps2. Azzal már alig játszottam. Rövid idő után el is ajándékoztam. Már nem ítélem el a képernyő előtt játszó gyerekeket. De próbálom elcsábítani őket előle, mert szerintem jobb a valós játék, valós élményekkel. De ez a próbálkozásom ritkán eredményes. Ami talán az ő korosztályuknál nem is nagy baj, mert ők már egy félig virtuális világba nőnek bele, és ehhez kell alkalmazkodniuk. Sajnos.
