Édes élet, néhol kesernyés ízzel.

Eddigi életem során volt néhány pillanat, amikor azt hittem meg fogok halni, és éreztem a halálfélelemnek nevezett érzést. Az egyik első amire emlékszem, talán ok nélküli volt. Még elsős koromban, egy éjjel álmatlanul feküdtem. Valamiért úgy éreztem, hogy még az éjjel meg fogok halni. Gondolatban elbúcsúztam minden szeretteimtől. Még az új osztálytársnőmtől, Melindától is, aki tetszett nekem. Néhány évvel később, HÉV üzemi területen játszottam. Kinyitogattuk az ajtókat, benéztünk mindenhová, ahová lehetett. Felmentünk a szerelvényekre. Beültünk a vezetőfülkébe. Gyakran voltak ott szerelés alatt álló járművek is, amik meg voltak bontva, vagy ki voltak nyitva az elektromos berendezéseik. Egy ilyen HÉV-nek a ütközőjén nyúltam hozzá, egy fém alkatrészhez, ami megrázott. Lezsibbadtam. Éreztem, hogy cikázik bennem az áram. Megijedtem. Azt hittem meg fogok halni. Haza szaladtam. Még egy ideig éreztem hogy jár bennem az áram. Kicsit később, felelőtlenül, körültekintés nélkül léptem ki egy busz mögül. Az ellenkező irányból egy gyorsjárati, akkor pirosnak mondott busz száguldott. Éppen csak meg tudtam állni mielőtt elé léptem volna. De az orrom hegye hozzáért a busz oldalához. Akkor is az villant át az agyamon, hogy meghalok. De igazán utána tudatosult ez bennem. Hasonló helyzetbe kerültem még később néhány autóval, kamionnal, és villamossal is. Egyszer, egy bányatóban úsztam, amikor begörcsölt a vádlim. Akkoriban egy gyakran megtörtént. Éppen mély vízben voltam, ahol több méterre volt alattam a tómeder. Messze voltak az emberek. De nem is kiabáltam. Önerőből próbáltam megmenteni magam. Végül sikerül kijutnom sekélyebb részre. Azóta sem merészkedtem nagyon távol a biztonságos helyektől. Jóval később, már a házasságom végén, a volt feleségem, késsel támadt rám. Félelmetes volt az elborult tekintete. Attól ijedtem meg inkább, nem a késtől. Látszott rajta, hogy nincs magánál, és megölne. Szerencsére ki tudtam védeni. De ott is azt, hittem ez lesz a végem. Legutóbb pedig a szívem tájéka fájt nagyon. Az infarktus tüneteihez hasonlókat produkáltam. Ekkor is azt hittem, hogy talán ott halok meg. Utólagos vizsgálat szerint, a szívemnek kutya baja. Mondhatom, hogy rutinos halálfélelem érző vagyok. De érdekes, hogy egyszer sem attól féltem, hogy én meghalok. Mindig az volt bennem, hogy fájni fog azoknak akik szeretnek. Hogy mit hagyok magam után. Hogy kiderülnek a titkaim. Hogy mi lesz a karácsonyi ajándékaimmal..... De magától a haláltól egyszer sem féltem.