Ma benéztem egy hulladék felvásárló telepre. Láttam ott egy Opel Vectrát. Egy óriási fém konténer mellett várta, hogy a nagy vas karmokkal felszerelt markoló szétmarcangolja, és összelapítsa, majd beledobja a többi hulladék fém közé. Valaha egy család büszke járgánya lehetett. Fuvarozta őket dolgozni, oviba, iskolába, nagyihoz. Biztos a nyaralások élményeiben is része volt. Talán pár szerelmes együttlétnek is diszkrét fedezéket biztosított. Pár év után azonban mennie kellett, hogy egy újabb, trendibb, biztonságosabb autó parkoljon helyette a család garázsában. Új gazdához került. Még megbízhatóan szolgát évekig. De kezdett öregedni. Gyarapodtak a meghibásodások, és leértékelődött a presztízse is. Ismét eladósorba került. Munkás autó lett belőle. Addigi ápoltságát hamar lelakottság váltotta fel. Nemtörődöm gazdája gyorsan amortizálta. De amatőr kendácsolással évekig életben tartotta. Így is eljött az a pillanat, amikor már nem volt érdemes több pénzt, és munkaidőt áldozni rá. Lepusztultsága okán nem kellet már senkinek. Néhány értékesebb alkatrészét kiszerelték belőle. Így már csak hulladék fémként tudták eladni. Itt találkoztam vele. Pár percet láttam az életéből. Az utolsókat. Sajnáltam. De az autók is életciklusokra vannak tervezve, hogy idővel újrahasznosuljanak, és új modellként, vagy más termékekként térjenek vissza az örök körforgásba.
